Jancsó Szeged és az egész világ teteje,

benne él a híres SZOTE  hírhedt veleje,

Punnyadásnak itt nincs helye,

Ez a Jancsónak hittel vallot ősi törvénye!

Jancsó kolesz,

a sörre a rossz bor jót tesz!

Jancsó kolesz,

hangulat soha nem faeces!

Jancsó kolesz,

a leges legjobb kolesz

Ná ná ná ná ná ná ná nááá

Hogyha inni, pókerezni, dugni van kedved,

hogyha a drága kocsmára éppen nincs pénzed,

itt bizony a fiatalságod a tét,

Egy dolgot mondhatok, egy dolgot mondhatunk:

Semmelweis utca hét!

Jancsó kolesz,

a sörre a rossz bor jót tesz!

Jancsó kolesz,

hangulat soha nem faeces!

Jancsó kolesz,

a leges legjobb kolesz

itt buli mindig volt és lesz!

csend.

álmos vagyok, kikelni nincs erőm.

egyedül itt a sötét szobában

bámészom a plafont merőn.

de rossz.

rossz futni messzi hátak után,

egyedül itt a sötét szobában

bámészom a plafont bután.

csend.

Viccesen csicsereg egy öreg, fekete rigó,

füttyszava ráncos arcomra mosolyt csaló,

elköltözött délután, asszony, és libidó,

a szomszéd Sanyival  két órája csal ő.

A sors keze veri ki párás pillájára

s ajkára a kísértés viszkózus nedűjét.

Most szomorkodjak, mert gyalázatos pára? 

Nem csak nekem, neki is jár  a fröccs!

hol vagy, szilánkokra törött elme

               kitartásra

                     nevelő

               fegyelme?

egy légy szállott tenyerembe,

s mint egy megszállott

gyúrtam semmivé, kezembe

szaladt a gőg gyilok.

De ölni nem elég,

kinyílnak ujjaim, mint virág

szar versben példázva,

s meglesem Barátunk

büszkén és alázva,

szőnyegre lehintem,

zuhanj le, legyél ott,

ahol vagy, ott rohadsz,

senki el nem temet,

örökre ott maradsz,

örömre búzduljunk!

Kereplő kerülj elő,

ölni jó, ölni jó,

ha nem ölünk, pusztuljunk!

Legyőz-e a legyező legyintése,                  

lépre csalt bátorságom szabadul-e,            

két lábam a lányhoz oda visz-e,             

vajon ma egyedül alszom el-e,                                        

készít-e valaki vacsorát-e,                                    

egyedül mondom-e az imát-e                           

pondró örvény sodorja
el tekintetem,
faasztalra tapasztott
elrévedésem
határsértő ladikját.
Tabu-merengés földjén
illegitim lelkemet
honvágy nem gyötri, csak félsz.
S csönget a valóság:
Gyere le kávézni!
Rossz már így rád nézni!

A két Lotty(ó)

van egy jó címem most,                            
versem nincsen hozzá,
hogyha lenn versem
akkor azt megírnám.

a tököm is ki van,
de ne kérdezd miért?
nem mondom el neked,
ne is olvasd el ezt.
 

szar az élet, hidd el,
ne fektessél belé
a faszom is kivan
leszarom a rímet

kurva picsába is
mér jó nekem itten
akkor is írni ha
semmi bennem nincsen

az első négy strófa
elég katasztrófa

Lehullanak a fákról a levelek,
lombozat, lombozat,
hűtlen lombozat.
Jövőre úgyis a fa visszafogad.
Tudod ezt te jól,
hullasz, hulljál, szabad.
Fán a levél Élet,
a fa alatt szemét,
ki a faszom hallgatja a szomszédban
ezt a kurva szar zenét.
Megyek tanulni, hogy ne
szopjak ki patológiából,
aztán mikrobiológiából,
aztán kórélettanból.
ez ad örömet, ez a tudat, bizony.
Gyerekek, ha ti ezt még olvassátok,
szerettek engem, íme emberek
az AMH legszarabb verse.

Brutális verébnyál
légcsőben csibefasírt
vérömleny nyomja ki az agyam
az öreglyukon
essen az eső a szárazz földre
jöjjenek a csigák
buli a temetőben
zacskós leves a halotti toron
napszemüvegben smárolni trendi
ischaemias acut tubularis necrosis,
okoz polytrauma, okoz hasnyálmirigy
gyulladásgecije, okoz szívelégtelenség,
okoz azt még sepsis
halljon meg a vese rovarölőszertől
ascendáljon a fertőzés a medencébe
szex utáni alvás bakteriális cystitishez vezet
koszos tű, heroin, endocarditis

Mondandóm kevés, mint pénzem,
ha  bort  ittam  tegnap  éppen.
Szép se  vagyok, itt-ott  egy rím,
egy tánc vagyok, melyben nincs hop,
s hip se.  Ez  így  nem tánc, Ipse!
Mint  a  cella  cigány  nélkül,
- bár  a  magyar  többet is lop-
rímem  csak  énem  vaskerete,
mely mögött nincs a Lényeg Bűne.
Haszontalan vagyok, egy képtelen vers,
egy öngyilkos vers, végzek magammal.
Torkomig  ér  seggemtől  a  nyárs,
nincs   mi   kicsorduljon,
mert   bennem   vér   sincs.
Nem   is   kérdem   mérnincs.
Azt   se,   hogy   mért   nincs.
Azt  se,  hogy  mé  nincsen.

kezeletlen menetjegy,
kezeletlen beteg.
ellenőrnek orvosa
egészsége ellenőre,
orvosnak az ellenőre
jegyének a kezelője.
kezeletlen minden itt
szar a bárányleves is,
Minden kezeletlen itt,
csak a bárány kezes.

 Sárga anorák 

      Protkó  mamánál lyukas a függöny. Anyám már régóta nem főz rám. Mindig nagymamámnál töltöm időmet, mindig nála eszem, és mindig ugyanazt, csak káposztát, mindig csak azt. Mama egy garzonban él, szegény. Beszélni nem tud már, csak néha hebegi: „Káposztát, káposztát?” Én ilyenkor mindig kérek még, mert rongybőre mosolyra gyűrődik. Ki nem állhatom azt, amit elém tesz, de egyetlen örömöm ez a trottyos vigyor. Rágás közben mindig fölnézek arcára, de szemébe nem mertem soha tekinteni, oly naggyá torzítja lencséje. Miközben káposztájának levét szürcsölöm nem ritka az, hogy meghatódottságában könnyeket ereszt nagyi, melyek, mint esőből lett csermely utat törnek maguknak soványka vonásain egészen a parketta medréig. Talán már csak könnyei különböztetik meg testét egy hullától. Ilyenkor a káposzta sem olyan fonnyadt, s a lyuknak is örülök a függönyön. Ezen keresztül mindig belopja magát a fény, s egy kis pontban elterül a szálkás, ronda asztalon. Protkó mama nagyítójával szoktam játszadozni ilyenkor, mellyel értelmet adok a sok kis, gyönge sugárnak, amelyek egy fényes pontban egyesülnek. Serceg az asztal, és füstöt ereszt. Fekete folt nyújtózik végig, s egyre mélyebb lesz az asztal fekélyes sebe. A függöny mindig be van húzva, kivéve ünnepnapok előtti éjjelen. Nagyi mindig fölkel, odacsoszog az ablakhoz, elrántja a világ leplét, és én a fejemre húzom a takarót… halk nyikorgást hallani. Érzem, hogy friss levegő árad be. Ilyenkor minden megváltozik, elszáll a bűz, s bejön valami más, valami elmondhatatlan. Mint üres állomáson a gyermeksírás, vagy mint a sötét lombok nesze. Szellemek táncolnak a plafonon, árnyékok násza ez.

      Ünnepnapokon is nagyinál eszem, hiszen mondtam már, anyám nem főz rám, már rég halott. Szóval ünnepnapokon mindig ünnepi a káposzta is, de nem jobban, mint egy februári szerdán, vagy mint egy novemberi vasárnapon. Csócsálom én mindenkor, hiszen ez a sorsom. De ejtenék néhány szót egyetlen őrzőmről, a nagyiról. Félve árulom el önnek, hogy szegénynek még a nevét sem tudom, ez is pusztán megszokás kérdése, kérem, ne botránkozzon meg nagyon. Csak őt ismerem, más senkit. Anyámról felvillan még egy-két homályos rémkép a múltból, ha nagyon köszörülöm emlékezetemet, de az ő nevére sem emlékszem. A nagyi pedig csak egy szót hajtogat állandóan, a káposztát, szóval őt sem lett volna érdemes megkérdezni erről. Tulajdonképpen azt sem tudom, engem hogy hívnak, igazából ezt a kifejezést sem értem, hiszen sosem hívtak még. Azt sem tudom, ki vagyok, vagy, hogy egyáltalán vagyok-e… bár azért gondolkozom. Nem talált rám senki kukoricásban, nem bukkantak rám pénteken, meghatározhatatlan vagyok. Az első szó, amit megtanultam, sejtheti, a káposzta volt. Ezt természetesen a mamának köszönhettem, de a többit önszorgalomból kellet megtanulnom. Nyelvi fejlődésemet egy ósdi képes-könyvnek köszönhetem. Egyszerű ábrák, s alatta egyszerű szavak. Így már tudom, hogy az a zöld növény, amely megszúrja a kezem, az a kaktusz, s az, amiben kis gyerekeket visznek táskával a hátukon valahová, az az automobil. Ment ez az édes anyanyelvem, mint a karikacsapás. Hm… de miért is anyanyelv? Fene se tudja.

      Nálunk mindig minden ugyanúgy zajlik, változás semmiben nem észlelhető, hiszen hogy találjon viszonyítási alapot az ember, ha még magát sem is-meri, ha egyáltalán ember így az ember. Mert a kecske is képes zabálni a káposztát, láttam a képeskönyvemben. Akkor én miben különbözöm tőle? Talán a nagyi az egésznek a kulcsa. Személyiségemet csak nagyin keresztül lehet meghatározni. Igen, ha ő nem lenne, én sem lennék. Káposztát sem ennék. Ő különböztet meg engem a kecskétől, hiszen én az ételt tányérba kapom, s ez a tény kétségtelenül leszögez az emberi társadalomba. Sosem váltottam senkivel egy szót sem, nagyival sem, hiszen vele nem is lehet. Azt mondják, hogy a beszéd különbözteti meg az emberiséget az állatvilágtól, de én nem így látom. Lehet, hogy furcsának találja az életemet, de azt elmondhatom magamról, hogy még sosem hazudtam, ezzel együtt elmondható az is, hogy még igazat sem beszéltem.

      Protkó  mama sosem volt értelmes, ifjúkorában ráesett egy cserép, fején még mindig meglátszik a nyoma. Onnan tudom, hogy cserép lehetett, hogy amikor ezt a képet nézegettem a könyvemben, nagyi észrevette, és aznap nem adott káposztát. De ilyen ritkán fordult elő, mindig lelkiismeretesen táplált. Igaz, hogy sosem töltötte a káposztát, és sosem volt kockás. De szeretettel készítette, s csakis ez a fontos. Tálalási módszere a következő: A dráma főszerepét mindig ugyanaz a két rozsdakés játssza, amelyek szimmetrikusan hatolnak bele az asztalon lévő, kopott, kék lavór káposztahalmába, azt többször átforgatják, jó levegősre, fölemelik, majd az visszatoccsan. Dúl a küzdelem, szakadatlanul . A káposzta a lavórhoz ragaszkodó, de csak vergődés a sorsa, nagyi rozsdakései addig marcangolják, míg föl nem adja, s leve ki nem buggyan. Nagyi ezt nagyon szokta élvezni, sokáig tart a művelet, ugyanis nem mindegy ám. Közben műfogsora lifeg, ki és be. Egyszer bekövetkezett az, amire sem a káposzta, sem a lavór, sem pedig a rozsdakések nem számítottak, a protézis belepottyant a lavórba. Nagyi mind a hat érzéke szemet hunyt a dolog fölött, pedig még egy darab is letört az egyik késéből. Azt hiszem érthető, miért Protkó nagyi a mama. Ő csak mosolygott hosszasan, s bárgyún kérdezte: „Káfoftát, káfoftát?”

      Olyan jó ő így, oly tökéletes. Mindig cicagatyát hord, de a biztonság kedvéért sípcsontig lehajtva térdzoknit is felhúz. Szóval tökéletes ő a maga hibáival. Én így szeretem, vagy gyűlölöm, eldönteni sem tudom, mert még csak hozzá fűzött emberi érzelem, vagy mi. Mindenképpen bájos volt vele az élet, megszoktam a szagát is, megszoktam ezt az egy kis szobát is, tudom, hogy hol kell rúgnom az ajtót, hogy kitárja magát. Megszoktam azt az árva lyukat is a függönyön, s azt a szálkás asztalt, amire egy kis pontban a fény vetül. Szeretem a nagyítóját, s azt a radírvégű ceruzát, amely keresztrejtvényein pihen. Mielőtt megsértené azonban nagyi értelmi képességeinek határait, figyelmeztetnem kell önt, hogy nagyi a keresztrejtvényt csak radírozni szokta. Mindig kedvét lelte benne, ilyenkor nem csak könnye fojt örömében, hanem nyála is, de ez a papír megtisztításában csak segített, rossz minőségű volt ugyanis a radír. Mivel tehát feladványokat kitölteni képtelen volt, kénytelen voltam én nekiveselkedni. Azt kezdtem tapasztalni, hogyha estére nem lett kész kettő-három, akkor nem kaptam káposztát. A radírozás volt az élete, s nem engedte, hogy megfosszam tőle ezt az örömöt, s én nem is akartam megfosztani, ezért mindig kötelességtudó voltam vele szemben. Rájöttem azonban, hogy nagyinak teljesen mindegy, hogy mivel vannak kitöltve a rublikák, a lényeg csupán az, hogy maszatosak legyenek mind. Protkó mama ugyanis olvasni sem tudott, hiszen még a ceruzát is csak fordítva tudta fogni. Így a keresztrejtvény megfejtéséből délutáni satírozgatás lett. Egyszer azonban egy borongós napon, amikor még füstölni sem tudtam a nagyítóval, kitöltöttem dühömet egy keresztrejtvényen. Könnyedén ugrottam át a nyelv logikai problémáit, gyorsan megtaláltam a helyes szinonimákat is. Ha valami föntről nem ment, oldalról álltam neki, gyakran pedig egy keresztszó segített. A megoldás majdnem megvolt, de a vége csonka maradt. Rengetegszer végig gondoltam, dermedten ültem az asztalnál, már közelgett az este, de egyszerűen nem jutottam előbbre: „Erős szélben vedd föl a sárga a..rá..d!” Protkó mama bőszen nézte az üres rubrikákat, vörösödni kezdett mérgében. De engem már nem érdekelt a nagyi. Nem érdekelt a lavórja, sem a lyuk a függönyön, a mosolya sem hiányzott. Csak a rejtvény foglalkoztatott, életem első kihívása. Napok teltek így el, a koncentrálás egyre nehezebb volt. Protkó mama nem adott ennem, nyüszített, én meg éhes voltam. Neki elég lett volna egy maszat, de nekem már nem. Túl sok energiát öltem bele, hogy csak úgy feladjam. Dühös voltam, legszívesebben ordítottam volna, de nem tudtam, hogy kell. Gyűlöltem a nagyit, mert zavart, teljesen megőrült. Felborította az asztalt, nagyítója eltörött, a függönyt leszaggatta, s a lavórt kihajította az ablakon. A rozsdakéseit felvette a földről, üvöltött, s felém tartott. Lemerevedtem, így még sosem láttam őt. Elém lépett, felemelte a késeket és döfött. Kiszakadt a húsom, összeestem a fájdalomtól. 
 

      Mintha szempilláimon fény szűrődött volna át. Eszembe jutott nagyi függönye . Émelyegtem. Árnyak rajzolódtak ki, mint amikor nagy ünnepnapok előtt kinyitotta nagyi az ablakot. Fönt egy neoncső pislákolt, áporodott volt a levegő. Nagyi mellettem ült az ágyon, szemembe nézett, s csak simogatott. Kérdéseket sugárzott tekintetem, de beszélni nem tudtam. Némán zokogott, tüdejét befeszítette hogy ne szakadjon ki rajta a nyögés. Ajkai lassan bontották ki a szavakat: „Autóbalesetetek volt, anyukád már egy hete halott.” Már egy hete. Mennyi minden történhetett azóta.  Nagyi fölállt, s kinézett az ablakon. Arca fátyolos volt, vonásait körberajzolta a holdfény. Hirtelen mintha szellemem kilépett volna testemből, mintha e kettő idegen lett volna egymásnak. Nem éreztem, s nem hallottam semmit, miközben mindent éreztem, s mindent hallottam. Bejött a nővér, lejárt nagyi látogatási ideje. Karomból zsinór lógott ki, színtelen folyadék csöpögött belém, mellettem egy gép monoton sipákolt, s zúgott a fülem e fájó zenétől. Elnehezült fejem. Nagyi megszorította kezem, nem vigasztalt sokat, talán, mert látta, hogy nincs is miért. Lassan gombolta sárga anorákját. Fölnéztem a plafonra, és elrévedtem. Nem tudtam milyen világban vagyok, a nagyi is olyan idegen volt akkor, rekedt hangja mintha a távolból szólt volna ismeretlenül. „Holnap hozok neked levest.”- s egyre csak gombolta anorákját. …anorák. Összezavarodtam, mint amikor az éjszaka képzetei összemosódnak a valósággal, s nem tudni melyik igaz. Már nem érdekelt semmi, sem az életem, sem anyám halála. Zokogni kezdtem, s csak ez a nehéz szó járt a fejemben: anorák… Mintha súlyt akasztottak volna szempilláimra, álomba menekültem. 
 

      Borongós napunk volt, ott ültem a szálkás asztalnál. A lyukas függöny fél-homályt borított a szobára, temetése volt ez a fénynek. A nagyító zsebemben pihent, nem volt ma rá szükség. Közelgett az este, elővettem egy keresztrejtvényt, hogy Protkó mamának legyen mit radíroznia. Tíz percbe sem tellett, s ráleltem a megoldásra. Nehéz szó volt, máig nem tudom, hogy fejtettem meg, még sosem láttam leírva, de mintha tudat alatt ott motoszkált volna bennem, összpontosítanom kellett, hogy felcsaljam a mélyből. Sikerült.

Büszke voltam magamra, sosem voltam még ilyen boldog. Nagyi is vigyorgott, lihegett és tapsolt. Odacsoszogott hozzám, csókot adott, s szedett egy kis káposztát. Enni kezdtem, még sosem ízlett ennyire a lucsok. Fölnéztem nagyira, bár szemébe most sem mertem tekinteni. Könnyei arcát simogatták. Álmaim káposztája volt ez.. 
 

      Sosem ébredtem fel.

 X.:

                Vak vagyok és süket, és beszélni sem tudok.
                Érzelmileg mindig is az voltam, és most is
                egy szerteágazó, eszeveszett nagy gyökér vagyok.
                Nem tudom mi van odakint, és azt se tudom, mi idebent.
                Nem is érdekel, s e két közeget béna testem választja el.

Nép:
                 Eutanáziát, Eutanáziát!!!
                 Új pápát, eutanáziát!!!

 Y.:            
                 Most fogantam Julcsa hasába', me mögbaszta egy paraszt izibé'
                 Juccsa annya üzletasszony, apja vezírigazgatoú
                 És a tizenöt éves Júccsa szűni fog nekik parasztpulyát
                 Ki én vagyok, s telefosom majd a póját!
 Nép:            
                  Abortuszt, Abortuszt!
                  Új pápát, abortuszt!

Isteni közbenjárás: 
 
                  csssssssssssssssssssssssss, nyugodjatok meg emberek.
                  A vak mennybe megy, parasztok meg kellenek.                          
                  Nem kell ide új pápa, nem kell ide régi se         
                  Pápa nélkül is van Kunadacson mise!       

Kötött pulóverem bomlásain kitekintve

szemlélem felhős napjaink sokaságát,

s szomorú regényt olvasok lámpásssal a takaró alatt.

Elfojt egy vágy, mintha Góliát taposná mellemet,

tennék valami mást, bátorítanék pár Gyávát:

ne sírjanak, a világban valami jó még maradt.

Tekintetem mégis petyhüdt és meredt,

szédít kissé baloldali agyvérzésem,

s jobb szemem kacsintása egyre renyhébb.

Zöldes foltok olvadnak össze a függönyön,

jobb kezem megtartó szorítása enyhébb,

de ne segítsetek! Ez az én ugyem.

Ha meghalok, anyám kitisztítja köldököm,

temetésemen pedig sírni fog főnököm,

de bekaphatja, mert az állás már nem kő neköm.

..a csatorna levében lubickolok a patkányokkal,

és kórusban cincogjuk hullámot keltő visszhangos dalunk,

    a jókedv levével átitatott lét piskótájába 

habzsolva falunk,

 s a vízen lebegő fossal derűsen elegyedünk, 

s azonosulunk.

Boldog, és igazi szarnak tartom magam, 

bár lehet, hogy Szar lettem, de nekem nem szar, 

                  csak nektek Becsület Bárányai.

Régen Dezső voltam, most Dőzsölő lettem,            

                  a Pokolba váltottam jegyet, 

mert ott a hátsó sorba,                                     

                 középre kaptam helyet.

          Cin cin cin cin cin

nem szégyen szopni tejet anyamellből,
ragrímet erre írok jó kedvből.
cirógatott puncik áriáját hallom
mert a hangot nem nyomja el a tampon.
örököltem egy házat Budán,
de nem lett enyém a káposztás bödön.
Befejezem másnapos versem,
mert szarni nagyon el kell mennem.

Rokkant tekintetem biztos révet

keresve küzd a látvánnyal,

de az omlós fények labirintusa

összezavarja a képet,

s szemem tenyerembe szunnyad.

Vajon mi ébreszt fel?- 

nevetve kérdi Morfeus szolgája,

s bilincseit bokámra zárva

vinnyogva, szökdelve elmegy.

Kiáltás? Villanás? Sziréna?

A pattogatott kukorica,

vagy a körömlakk szaga?

Kis karácsony, nagy karácsony?

Ugyan mindegy a kocsmában...

Feleségem rég elhagyott,

apám, anyám régen halott.

Kérek még egy pohár fröccsöt!

Kocsmárosné teli töltött,

szívét, lelkét beleadta, pultra tette

rám mosolygott, karácsonyi ajándék,

ha lenne pénzem, kurváznék.

Egy gondolat feszíti disznó elmém ólját,
gondolat, mely puha takarók helyett
éber testemet szúrós plédként
örökké kaparni fogja, s
hiába vakarom, csak viszket, viszket.

A kurva életbe,
kérve kelletlen jut sokszor eszedbe.
Kiégett a lámpás, lóg a cipőfűző..
A kurva életbe.

A büdös picsába,
száll a bátorságod
olykoron inába.
Rettegsz, s cselekedni nem mersz.
A büdös picsába!

A retkes faszú kurva mindenit,
mondod, ha elcseszed mindjárt az elejit,
a retkes faszú kurva mindenit.

Hogy az a nem jóját!-
átkozza együtt a járdára fosó gólyát
a szarba lépett cipők dühe,
hogyaza...

-Sota meghalt?
-Sota meg.
-Kánya meghalt?
-Kánya meg.
-Tardos meghalt?
-Tardos meg.
-Kapany meghalt?
-Kapany él...
-Bassza meg!!
-Nem, Bassza él!

Előtte ott pipázott,
ott a kapu mellett,
az épület előtti forgatagban.
Kisfiú ő még ehhez,
nagynak akart tűnni,
mert több esélye van így a szexhez....re  

Lecsaptam a szúnyogot fehér terítőre,
arcon csapott az anyám, éltem nevelője.
Vörös lett a terítő szúnyog tetemétől,
s taknyom is zölden landolt rá anyám tettétől.

"Minőség és garancia",

ígéri ezt a spar gyufa,

s milyen igaz garantátum.

Begyullad ez,

ha megrántom,

tövig ég, ha el nem fújom,

nem ég tövig, ha el fúvom.

Van ez a két opció,

hatásfoka kurva jó!