Kötött pulóverem bomlásain kitekintve

szemlélem felhős napjaink sokaságát,

s szomorú regényt olvasok lámpásssal a takaró alatt.

Elfojt egy vágy, mintha Góliát taposná mellemet,

tennék valami mást, bátorítanék pár Gyávát:

ne sírjanak, a világban valami jó még maradt.

Tekintetem mégis petyhüdt és meredt,

szédít kissé baloldali agyvérzésem,

s jobb szemem kacsintása egyre renyhébb.

Zöldes foltok olvadnak össze a függönyön,

jobb kezem megtartó szorítása enyhébb,

de ne segítsetek! Ez az én ugyem.

Ha meghalok, anyám kitisztítja köldököm,

temetésemen pedig sírni fog főnököm,

de bekaphatja, mert az állás már nem kő neköm.