Sárga anorák
2010.03.29. 2 komment
Sárga anorák Protkó mamánál lyukas a függöny. Anyám már régóta nem főz rám. Mindig nagymamámnál töltöm időmet, mindig nála eszem, és mindig ugyanazt, csak káposztát, mindig csak azt. Mama egy garzonban él, szegény. Beszélni nem tud már, csak néha hebegi: „Káposztát, káposztát?” Én ilyenkor mindig kérek még, mert rongybőre mosolyra gyűrődik. Ki nem állhatom azt, amit elém tesz, de egyetlen örömöm ez a trottyos vigyor. Rágás közben mindig fölnézek arcára, de szemébe nem mertem soha tekinteni, oly naggyá torzítja lencséje. Miközben káposztájának levét szürcsölöm nem ritka az, hogy meghatódottságában könnyeket ereszt nagyi, melyek, mint esőből lett csermely utat törnek maguknak soványka vonásain egészen a parketta medréig. Talán már csak könnyei különböztetik meg testét egy hullától. Ilyenkor a káposzta sem olyan fonnyadt, s a lyuknak is örülök a függönyön. Ezen keresztül mindig belopja magát a fény, s egy kis pontban elterül a szálkás, ronda asztalon. Protkó mama nagyítójával szoktam játszadozni ilyenkor, mellyel értelmet adok a sok kis, gyönge sugárnak, amelyek egy fényes pontban egyesülnek. Serceg az asztal, és füstöt ereszt. Fekete folt nyújtózik végig, s egyre mélyebb lesz az asztal fekélyes sebe. A függöny mindig be van húzva, kivéve ünnepnapok előtti éjjelen. Nagyi mindig fölkel, odacsoszog az ablakhoz, elrántja a világ leplét, és én a fejemre húzom a takarót… halk nyikorgást hallani. Érzem, hogy friss levegő árad be. Ilyenkor minden megváltozik, elszáll a bűz, s bejön valami más, valami elmondhatatlan. Mint üres állomáson a gyermeksírás, vagy mint a sötét lombok nesze. Szellemek táncolnak a plafonon, árnyékok násza ez.Ünnepnapokon is nagyinál eszem, hiszen mondtam már, anyám nem főz rám, már rég halott. Szóval ünnepnapokon mindig ünnepi a káposzta is, de nem jobban, mint egy februári szerdán, vagy mint egy novemberi vasárnapon. Csócsálom én mindenkor, hiszen ez a sorsom. De ejtenék néhány szót egyetlen őrzőmről, a nagyiról. Félve árulom el önnek, hogy szegénynek még a nevét sem tudom, ez is pusztán megszokás kérdése, kérem, ne botránkozzon meg nagyon. Csak őt ismerem, más senkit. Anyámról felvillan még egy-két homályos rémkép a múltból, ha nagyon köszörülöm emlékezetemet, de az ő nevére sem emlékszem. A nagyi pedig csak egy szót hajtogat állandóan, a káposztát, szóval őt sem lett volna érdemes megkérdezni erről. Tulajdonképpen azt sem tudom, engem hogy hívnak, igazából ezt a kifejezést sem értem, hiszen sosem hívtak még. Azt sem tudom, ki vagyok, vagy, hogy egyáltalán vagyok-e… bár azért gondolkozom. Nem talált rám senki kukoricásban, nem bukkantak rám pénteken, meghatározhatatlan vagyok. Az első szó, amit megtanultam, sejtheti, a káposzta volt. Ezt természetesen a mamának köszönhettem, de a többit önszorgalomból kellet megtanulnom. Nyelvi fejlődésemet egy ósdi képes-könyvnek köszönhetem. Egyszerű ábrák, s alatta egyszerű szavak. Így már tudom, hogy az a zöld növény, amely megszúrja a kezem, az a kaktusz, s az, amiben kis gyerekeket visznek táskával a hátukon valahová, az az automobil. Ment ez az édes anyanyelvem, mint a karikacsapás. Hm… de miért is anyanyelv? Fene se tudja.Nálunk mindig minden ugyanúgy zajlik, változás semmiben nem észlelhető, hiszen hogy találjon viszonyítási alapot az ember, ha még magát sem is-meri, ha egyáltalán ember így az ember. Mert a kecske is képes zabálni a káposztát, láttam a képeskönyvemben. Akkor én miben különbözöm tőle? Talán a nagyi az egésznek a kulcsa. Személyiségemet csak nagyin keresztül lehet meghatározni. Igen, ha ő nem lenne, én sem lennék. Káposztát sem ennék. Ő különböztet meg engem a kecskétől, hiszen én az ételt tányérba kapom, s ez a tény kétségtelenül leszögez az emberi társadalomba. Sosem váltottam senkivel egy szót sem, nagyival sem, hiszen vele nem is lehet. Azt mondják, hogy a beszéd különbözteti meg az emberiséget az állatvilágtól, de én nem így látom. Lehet, hogy furcsának találja az életemet, de azt elmondhatom magamról, hogy még sosem hazudtam, ezzel együtt elmondható az is, hogy még igazat sem beszéltem.Protkó mama sosem volt értelmes, ifjúkorában ráesett egy cserép, fején még mindig meglátszik a nyoma. Onnan tudom, hogy cserép lehetett, hogy amikor ezt a képet nézegettem a könyvemben, nagyi észrevette, és aznap nem adott káposztát. De ilyen ritkán fordult elő, mindig lelkiismeretesen táplált. Igaz, hogy sosem töltötte a káposztát, és sosem volt kockás. De szeretettel készítette, s csakis ez a fontos. Tálalási módszere a következő: A dráma főszerepét mindig ugyanaz a két rozsdakés játssza, amelyek szimmetrikusan hatolnak bele az asztalon lévő, kopott, kék lavór káposztahalmába, azt többször átforgatják, jó levegősre, fölemelik, majd az visszatoccsan. Dúl a küzdelem, szakadatlanul . A káposzta a lavórhoz ragaszkodó, de csak vergődés a sorsa, nagyi rozsdakései addig marcangolják, míg föl nem adja, s leve ki nem buggyan. Nagyi ezt nagyon szokta élvezni, sokáig tart a művelet, ugyanis nem mindegy ám. Közben műfogsora lifeg, ki és be. Egyszer bekövetkezett az, amire sem a káposzta, sem a lavór, sem pedig a rozsdakések nem számítottak, a protézis belepottyant a lavórba. Nagyi mind a hat érzéke szemet hunyt a dolog fölött, pedig még egy darab is letört az egyik késéből. Azt hiszem érthető, miért Protkó nagyi a mama. Ő csak mosolygott hosszasan, s bárgyún kérdezte: „Káfoftát, káfoftát?” Olyan jó ő így, oly tökéletes. Mindig cicagatyát hord, de a biztonság kedvéért sípcsontig lehajtva térdzoknit is felhúz. Szóval tökéletes ő a maga hibáival. Én így szeretem, vagy gyűlölöm, eldönteni sem tudom, mert még csak hozzá fűzött emberi érzelem, vagy mi. Mindenképpen bájos volt vele az élet, megszoktam a szagát is, megszoktam ezt az egy kis szobát is, tudom, hogy hol kell rúgnom az ajtót, hogy kitárja magát. Megszoktam azt az árva lyukat is a függönyön, s azt a szálkás asztalt, amire egy kis pontban a fény vetül. Szeretem a nagyítóját, s azt a radírvégű ceruzát, amely keresztrejtvényein pihen. Mielőtt megsértené azonban nagyi értelmi képességeinek határait, figyelmeztetnem kell önt, hogy nagyi a keresztrejtvényt csak radírozni szokta. Mindig kedvét lelte benne, ilyenkor nem csak könnye fojt örömében, hanem nyála is, de ez a papír megtisztításában csak segített, rossz minőségű volt ugyanis a radír. Mivel tehát feladványokat kitölteni képtelen volt, kénytelen voltam én nekiveselkedni. Azt kezdtem tapasztalni, hogyha estére nem lett kész kettő-három, akkor nem kaptam káposztát. A radírozás volt az élete, s nem engedte, hogy megfosszam tőle ezt az örömöt, s én nem is akartam megfosztani, ezért mindig kötelességtudó voltam vele szemben. Rájöttem azonban, hogy nagyinak teljesen mindegy, hogy mivel vannak kitöltve a rublikák, a lényeg csupán az, hogy maszatosak legyenek mind. Protkó mama ugyanis olvasni sem tudott, hiszen még a ceruzát is csak fordítva tudta fogni. Így a keresztrejtvény megfejtéséből délutáni satírozgatás lett. Egyszer azonban egy borongós napon, amikor még füstölni sem tudtam a nagyítóval, kitöltöttem dühömet egy keresztrejtvényen. Könnyedén ugrottam át a nyelv logikai problémáit, gyorsan megtaláltam a helyes szinonimákat is. Ha valami föntről nem ment, oldalról álltam neki, gyakran pedig egy keresztszó segített. A megoldás majdnem megvolt, de a vége csonka maradt. Rengetegszer végig gondoltam, dermedten ültem az asztalnál, már közelgett az este, de egyszerűen nem jutottam előbbre: „Erős szélben vedd föl a sárga a..rá..d!” Protkó mama bőszen nézte az üres rubrikákat, vörösödni kezdett mérgében. De engem már nem érdekelt a nagyi. Nem érdekelt a lavórja, sem a lyuk a függönyön, a mosolya sem hiányzott. Csak a rejtvény foglalkoztatott, életem első kihívása. Napok teltek így el, a koncentrálás egyre nehezebb volt. Protkó mama nem adott ennem, nyüszített, én meg éhes voltam. Neki elég lett volna egy maszat, de nekem már nem. Túl sok energiát öltem bele, hogy csak úgy feladjam. Dühös voltam, legszívesebben ordítottam volna, de nem tudtam, hogy kell. Gyűlöltem a nagyit, mert zavart, teljesen megőrült. Felborította az asztalt, nagyítója eltörött, a függönyt leszaggatta, s a lavórt kihajította az ablakon. A rozsdakéseit felvette a földről, üvöltött, s felém tartott. Lemerevedtem, így még sosem láttam őt. Elém lépett, felemelte a késeket és döfött. Kiszakadt a húsom, összeestem a fájdalomtól. |
A bejegyzés trackback címe:
https://schweitzy.blog.hu/api/trackback/id/tr271876973
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
schweitzy 2010.03.29. 16:57:12
Ezt egy pályázatra írtam, nem az én ötletem volt, hogy pont egy sárga anorákról írjak, bár mint látjátok, tud elég kardinális lenni.
neocitran 2010.04.09. 22:30:42
Jelen voltam abban a pillanatban:) Emlékszem a Vass-tanuló milyen jó helyszín volt az alkotásra. Kár, hogy az enyém elveszett.